| 
| Találatok: 1199
A ványolás az az eljárás, amelynek segítségével a bőrcsizma szárát a csizmadiák a láb formájára nyújtják, ill. hajlítják. A ványolásnál az oldalvarrott csizma szárának benedvesített elejét a láb formájú ványoló deszkán hergelő nevű szerszámmal igazítják a megfelelő alakúra és faszögekkel rögzítik, hogy a láb formáját minél pontosabban megközelítse, a szár torki részét elöl 3–7 ráncba szedik. A századforduló körül divatba jövő hátulvarrott csizmák szára egyetlen nagy darab bőrből készült, amit már sokkal nehezebben lehetett a kívánt formára nyújtani. Ezért szélesebb ványolódeszkákat készítettek és egyre inkább kis, kézi ványológépekkel végezték a ványolást. A gépi ványolóból kivett csizmaszárat egy ideig azonban még a korábban használt ványolódeszkára szögezték. A ványolás szó valószínűleg finnugor eredetű tőből származik, de első előfordulása bőrt ványóló értelemben csak a 17. sz. elejéről ismert.
A csizmadiamesterséggel kapcsolatban két fontos tényt kell tekintetbe venni. Az egyik az, hogy a csizmadia már nem maga készítette bőrből dolgozik (erre csak igen ritkán van példa), bőrkikészítéssel a csizmadia általában már nem foglalkozik. A kordovánt és szattyánt - egykor timsós készítésű felsőbőröket - tímár vagy tobakos készíti, vagy török import, míg a csizma egyéb felsőbőreinek, a talpbőrének készítője általában a tímár vagy a varga volt.
A csizmának jól ismerjük régi, kelet felé mutató formáját, e forma egyes elemeit. Így a csizmára jellemző az elől emelkedő szártető, a szárak kétoldalt varrása, ami azt jelenti, hogy a szár két részből állott: a fejjel egybeszabott előrészből, amelyet ványolással alakítottak a láb L alakú formájához, és egy sima hátsó részből. A régi csizma orra hegyes és felfelé kunkorodó volt. Talpa egylábas, azaz mindkét láb számára egyforma, nem különbözött a jobb és a bal láb szerint. Ez a szabásbeli jellegzetesség a paraszti szépségideált is megszabta, ugyanis ezeket a csizmákat „forgatós"-oknak is hívták. Ez azt jelentette, hogy esti levetkőzéskor, az ágy szélén ülve, a lábukat egymás fölött keresztezték, és azután húzták le a csizmákat. Így, ami egyik nap a jobb lábon volt, másnapra a bal lábra került, másnap pedig fordítva. A csizmákat „forgatták".
Amikor a szár két oldalvarrását az egyetlen hátulvarrás váltotta fel, a fejjel egybeszabott szár egyetlen nagy és széles darab lett. Ennek ványolására már lényegesen szélesebb ványolódeszkára volt szükség. És megjelent a ványológép, amelynél a hátulvarrott szárú csizma nagy darab és benedvesített bőrét a fémből való formára már csavarokkal erősebben lehetett nyújtani.
A nyugat-európaitól különböző bőrkikészítési eljárással tartósabb és erősebb bőröket lehet előállítani. A magyar módra készített bőr szakítószilárdsága ugyanis jóval nagyobb volt, mint a nyugat-európai vegyileg cserzett bőröké, lévén hogy ott a meszezéssel eltávolított szőrök helyén apró lyukak keletkeztek a bőrben, így annak szilárdsága gyengült.
„Ez a magyar bőr annyira keresett volt, írja Jaques Savary des Bruslons 1723–1736-ban megjelent szótárában, hogy IV. Henrik francia király (1589–1610) egy Rose nevű, bőrkikészítésben járatos embert küldött Magyarországra, hogy ott a magyar bőr készítését megtanulja. Ez meg is történt, és lassan francia mesterek is kezdtek bőröket „magyar mód"-ra készíteni. E magyar mód miatt hongroyeur vagy hongrieur névvel illették őket, és Saint-Denis központtal céhet is alkottak."
A penci múzeum ványológépe a beleütött évszám tanúsítása szerint 1867-ben készült. Az évszám alatt egy beütött címer is található. A címermezőben egy pajzsra jobbról egy oroszlán, balról egy szarvas támaszkodik ágaskodva. Az ágaskodó oroszlán gyakorta szerepel a csizmadia céhek pecsétjein. A gépen a PATENT felirat a gyártó cég, vagy a ványológép márkája lehet. A gépet Urbán György Sámuel (1925-1996) ajándékozta a múzeumnak. A kiváló csizmák és cipők készítőjét mindenki csak Gyuszi bácsinak szólította a faluban. Így fordulhatott elő, hogy a gép múzeumi leltári kartonján Urbán Gyulaként szerepel. A falu tehetősebb polgárai készíttették el vele lábbelijüket. A szegényebbek Itály József és Pintér István cipészekkel javíttatták cipőjüket.
Felhasznált források:
Szonda István: Céh-ipartestület-szövetkezet, Debrecen 2009.
Magyar Néprajzi Lexikon - mek.oszk.hu