A magyar irodalom és művelődéstörténet csöndes, szerény, szorgalmas munkása volt. Jakus Lajos evangélikus kántortanító, utóbb magyar-történelem szakos tanár, iskolaigazgató, a múzeumalapító.

Tata-Tóvároson született. Édesapja Jakus Imre tanító, édesanyját korán, három évesen vesztette el. Iskoláit szülőhelyén, Tatán és Sopronban végezte. Oklevelet a soproni Evangélikus Tanítóképzőben szerzett 1935-ben. 1937-től 1939-ig katona. 1939 márciusától levita kántortanító Fárnádon (Esztergom megye) 1945 májusáig. Mivel a Felvidéket visszacsatolták Csehszlovákiához, magyar állampolgárként el kellett hagynia Farnadot.

Csak 1946 jan. 20-tól tudott elhelyezkedni Pencen az Evangélikus Iskola tanítójaként. Két évig az egyházi iskola tanítója, az államosítás után pedig az általános iskola igazgatója Pencen. Közben 1952-ben elvégezte a Budapesti Tanárképző Főiskola levelező tagozatát. Magyar-történelem szakos tanárként a magyar nyelv szépségeire és történelmünk és múltunk szeretetére és megbecsülésére tanította tanítványait. 1973-tól a penci és rádi általános iskola közös igazgatója 1975-ig nyugdíjbavonulásáig.

1948 és 1952 között gyűjtötte egybe a két vármegye, Pest és Nógrád határán fekvő Cserhát-vidék községeinek (Penc, Rád, Csővár, Kosd) levéltári, régészeti, néprajzi, irodalmi emlékeit. A helyi általános iskola egyik szobájában megnyílt penci Falumúzeum - az elsők egyike az országban - 1960-ban költözhetett mai helyére, a község legrégebbi épületébe. A gyűjteményPetőfi-relikviát is őriz: a költő Koltón használt dohányszitáját. A múzeum látogatóinak száma 1960 és 2001 között meghaladta a 70 000 főt. A magyar rádió és televízió riporterei és operatőrei többször visszatértek a múzeum ismertetésére, melynek nyomán Penc idegenforgalma megélénkült.

Nyugdíjba vonulása után még 30 éven keresztül folytatta múzeum-vezetőként a Múzeum gondozását és fejlesztését, levéltári kutatásait és publikációs tevékenységét. Fél-évszázad szorgalmas kutatómunkájának eredményeit élete utolsó évtizedeiben publikálta a Cserhát-táj községeinek monografikus feldolgozásával.

Az irodalomtörténet-írás elsősorban Petőfi-kutatóként tartotta számon őt. Pencen ugyanis a költő háromszor is járt. Először aszódi diákként, 1835 karácsonyán téli vakációra érkezett ide, osztálytársaival együtt, az ő hívásukra, de egyúttal felkeresendő nagynénjét, az itt gazdaasszonyként szolgáló özvegy Benczurné Hruz Évát is. Az 1838. őszi, október második felére esett penci szüretnek, ahová már selmeci diákként jött, versemlékei is vannak. Petőfi emlékidézését nagyban segíthette, hogy 1843 nyarán, Gödöllőn fordítói munkát végezve, onnan kirándulva harmadszor is megfordult Pencen. Hogy a község mára elismert Petőfi-emlékhely lett, nagy szerepe volt Jakus Lajosnak.
De nem csak ebben. Jakus Lajos hétvégeken, szünidőben fölpattant motorkerékpárjára, és nemcsak a közeli falvakban gyűjtött falumúzeuma számára, hanem (átlépve az országhatárt) fölkereste a felvidéki parókiákon evangélikus hitsorsosait is. Így szaporodtak a Petrovics és a Hruz család anyakönyvi adatai a lutheránus matrikulák másoknak hozzáférhetetlen rovataiból. Kerényi Ferenc írta róla, hogy Dienes András mellett főleg neki köszönhető, hogy a Petőfi családfát ma a dédszülőkig tudjuk - nem-nemes létükre is - visszavezetni. Ezenközben, persze, neki is hadakoznia kellett a legendákkal: a „szerb" kocsmáros-apáról meg a nemesi származásról. Kutatásai ismerete nélkül érvényes Petőfi-életrajz sem most, sem a jövőben nem készíthető.
Falutörténeti monográfiái mellett több mint hatvan tanulmányában, cikkében egyforma ügyszeretettel és forráskutató alapossággal tárta fel és írta meg régi prédikátorok, iskolamesterek, kuruc tábori papok, hajómalom-molnárok, szűrszabók, tiszttartók és egyszerű parasztcsaládok történetét. De tőle tudjuk azt is, hogy Kosdon valaha kőszénbánya működött, hogy az utolsó cserháti betyárt Sisa Pistának hívták, és hogy Vácott van család, amelyik 450 éves helyi múlttal dicsekedhet. Azaz, 1946 óta művelte azt, amit ma a történettudomány mikrohistóriának nevez, és amiben az ideológiákból és a nagypolitikából kiábrándult XXI. századelő még hinni tud. Első tanulmányát 20 éves korában írta. Utolsó munkája nyomdában volt elhunytakor, poszthumusz műként kerül egy hosszú lista végére.