| 
| Találatok: 1696
Szőlőművelés évszázadokon át a legfontosabb gazdasági tényező volt Penc életében. Shvoj Miklós így ír 1874-ben: „Lakosai leginkább bortermeléssel foglalkoznak, mely minőségre, de nevezetesen mennyiségére nézve e megyében legelső helyen áll. A szőlőhegy 1062 katasztrális holdat tészen. Boraikat legnagyobbrészt külföldre, de főképp Ausztriában adják el, meglehetős jó áron. A penci bor a kereskedelmi világban oly jó hírnevet szerzett magának, melyért sok más bortermő vidék méltán irigyelheti." Az egykoron méltán messze földön ismert penci bor pirosdinka és az ezerjó keverékéből készült. Ez a zamatos és testes borokat, felvidéki kereskedők szállították a legmesszebb vidékekre is.
A kiváló minőségű bor jó jövedelmet is biztosított a pencieknek, egészen 1880-ig, mikor is egy újfajta kártevő elpusztította országszerte a viruló ültetvényeket. A helyébe ültetett – Filoxérának is ellenálló - direkttermő fajtákkal azonban korántsem lehetett a megszokott, messze földön híres minőséget elérni.
Mi is az a filoxéra? A betegséget okozó élősködő rovart már a 19. század közepén azonosították Amerikában. A sárgászöld színű, pici állatka a szívókájával szerzi táplálékát a szőlő nedveiből, miután rátelepszik a növény gyökerére vagy a gyengén fejlett vesszőkre. A kiásott gyökér esetében a szívás helyét különböző nagyságú dudorok jelzik. A felszín feletti támadása esetén a levelek elsárgulnak, a bogyók eltöppednek, a növény gyökere pedig a későbbiekben elhal. A fertőzés terjedésének egyik feltétele a kötött talaj, mely a magyarországi borvidékekre különösen jellemző volt. Az amerikai vesszőkkel együtt áthurcolt fertőzés Európában először Franciaországban jelent meg 1865-ben. A Kárpát-medencébe azonban mégsem innen, hanem délről érkezett 1875-ben.
Franciaországban két módszert is kidolgoztak a védekezésre, de erre éveket kellett várni. Az egyik a szénkénegezés, amikor záptojásszagú, színtelen és illékony gázt fecskendeztek a talajba. A tőke köré 15 centiméter sugarú körben 4 helyen pumpálták be a gázt, mely a rovarok jelentős részét elpusztította. A szénkénegezés azonban nagyon költséges volt, sok felszerelést igényelt, ezért hazánkban csak lassan terjedt alkalmazása. A filoxéra elpusztítására szénkéneget használtak, amit az 1890-es években Budapestről, Veszprémből, Tapolcáról lehetett beszerezni. A szénkéneget fémhordókban szállították és szénkénegező fecskendővel juttatták be a talajba. A szénkéneget úgy kellett adagolni, hogy a filoxéra elpusztuljon, de a tőke megmaradjon. A védekezést évente kétszer, száraz talajban kellett elvégezni. A hatalmas injekciós tűhöz hasonlító szénkénegfecskendőt a tőke körül négy helyen, a tőkétől 20–25 cm távolságban kellett a földbe nyomni, és a dugattyú lenyomásával 6– 8 gramm szénkéneget a fém- vagy üvegtartályból a fúrórészen keresztül a talajba juttatni. A szénkénegező fecskendő kihúzása után a lyukat betömték, nehogy a szénkéneg elillanjon. A szénkénegezés alkalmazása esetén a szőlőt trágyázni is kellett. É-Amerikából származó szőlővesszőkkel került Európába. Népi nevei: filoxer, filoxéria (általános), finóca (Somogy m.). A filoxérával szemben az európai szőlőnek (Vitis vinifera) nincs ellenállóképessége. Európában először Franciaországban bukkant fel 1863-ban. Sokáig nem ismerve fel a kártevő életkörülményeit, nem tudtak védekezni ellene. Így mintegy 30 év alatt a filoxéra elpusztította a kontinens kötött talajra
települt nagy múltú szőlőkultúráját. A termőszőlők mintegy 2/3 része esett áldozatul. Magyarországon 1875-ben észlelték először Pancsován. A betegség terjedése ellen sürgős óvintézkedéseket tettek (a községeket, amelyekben filoxérát találtak, zárlat alá helyezték, a szőlőfürt kivételével a szőlőnövény bármely részének kivitelét megtiltották, általánosan korlátozták a vesszőforgalmat), ezek azonban mit sem segítettek. A filoxéra 20 év alatt végigpusztította összes szőlőterületünk 2/3át. 1897-ig 666 820 kh szőlőből 391 217 kh pusztult el, szinte az összes kötött talajra telepített szőlőállomány. – A védekezés módjának kidolgozásában a filoxéravész által legjobban sújtott Franciaország járt az élen. Kezdetben egyszerűen a megtámadott szőlőterület kiirtásával, vízzel való elárasztásával, majd szénkéneges gyérítéssel próbáltak segíteni. A végső megoldást az ellenálló amerikai alanyfajták meghonosítása jelentette. Egyik legjelentősebb mezőgazdasági kultúránk katasztrofális méretű pusztulásának társadalmi következményeit csak súlyosbította, hogy egybeesett a századvégi elhúzódó agrárválsággal. A szőlőből élő borvidékeknek nemcsak a szőlősgazdái, hanem a szőlőmunkából élő napszámosok ezrei is földönfutókká váltak. Közülük került ki az Amerikába kivándoroltak egy tekintélyes része is. 1895-re Magyarországon (Horvát-Szlavónia nélkül) 2543 filoxérával fertőzött község volt. A szakirodalom évente egyszer, ősszel szüret után, vagy tavasszal a szőlő fakadása előtt javasolta a szénkénegezést. Ha nyirkos, kötött, nehezen száradó talajban kellett gyéríteni, akkor nyáron, a szőlővirágzás és -érés közti időszakban is lehetett még. Esős időben és sáros talajon nem szabadott szénkénegezni. Az erősen kiszáradt, felcserepesedett talajon sem ajánlották, mert a gáz hamar elillant, mielőtt a filoxéra gyökérlakó alakját megritkította volna.
A szénkénegezés összetett munka volt. A szőlőföld szélére lerakott vashordókban állt a szénkéneg, amelyet kiszivattyúztak kannákba és a nyakas kannákon keresztül tölcsérrel öntötték bele a gépbe. Az üveghengerű szénkénegezőknél ez egyszerű volt, mert lehetett látni, hogy mennyi van benne és a túladagolást így elkerülték.
A dugattyú lenyomásával egyszerre 10 gr szénkéneget lehetett a talajba fecskendezni, ami mennyiséget a dugattyú szárán elhelyezett kis gyűrűkkel lehetett szabályozni, csökkenteni. 1 gyűrű 1 gr szénkéneg csökkenésének felelt meg, m2-enként max. 28-30, min. 22 gr szénkéneget kellett bejuttatni a földbe, az egyenletes elosztáshoz m2-enként átlagban 2-4 lyuk elegendő a lyukankénti 10 gr maximális adaggal.
A filoxéra járvány elülte után ismét próbálkoztak sajátgyökeres szőlőtermeléssel, de mikor a filoxéra újra előjött, akkor a szénkéneg ismét előkerült!
V.J.