Jakus Lajos Múzeumi Kiállítóhely

A karbidlámpát világításra használják, a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz reakciója acetilén gázt fejleszt, ami egy égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. A szabadalmat 1902-ben október 21-én, Amerikában, Minnesotában, Duluth városban jelentették be, (US 711,871). Kezdetben főként a bányákban, hintókon és más járműveken, világítótornyokban majd közvilágításra is használták. 2010-es évekig robusztussága és megbízhatósága miatt a barlangászatban használták.

Szőlőművelés évszázadokon át a legfontosabb gazdasági tényező volt Penc életében. Shvoj Miklós így ír 1874-ben: „Lakosai leginkább bortermeléssel foglalkoznak, mely minőségre, de nevezetesen mennyiségére nézve e megyében legelső helyen áll. A szőlőhegy 1062 katasztrális holdat tészen. Boraikat legnagyobbrészt külföldre, de főképp Ausztriában adják el, meglehetős jó áron. A penci bor a kereskedelmi világban oly jó hírnevet szerzett magának, melyért sok más bortermő vidék méltán irigyelheti." Az egykoron méltán messze földön ismert penci bor pirosdinka és az ezerjó keverékéből készült. Ez a zamatos és testes borokat, felvidéki kereskedők szállították a legmesszebb vidékekre is.

A kiváló minőségű bor jó jövedelmet is biztosított a pencieknek, egészen 1880-ig, mikor is egy újfajta kártevő elpusztította országszerte a viruló ültetvényeket. A helyébe ültetett – Filoxérának is ellenálló - direkttermő fajtákkal azonban korántsem lehetett a megszokott, messze földön híres minőséget elérni.

A közelmúltban egy ajándékkal gazdagodott a múzeumunk gyűjteménye. A pianínót Mrázikné Bóbis Katalin ajándékaként helyezhettük el a múzeum Evva-szobájába, a hasonló korú bútorok közé.

 

A múzeum „Petőfi termében" látható a költő mellszobra, a madarasi (Bács-Kiskun megye) művelődési ház előtt álló szobor másolata.

 

A penci múzeum szobormásolata

 

A mellszobor a madarasi művelődési ház előtt

 

Az eredeti szobor alkotója a kiváló Nógrád megyei szobrászművész: ifj. Szabó István, Szabó István (1903–1992) Kossuth-díjas szobrász fia volt.

 

A hónap műtárgya
A Petőfi táblatöredék története

A penci múzeum kincsei között a kisépület falánál egy emléktábla-töredék található. Valaha az aszódi gimnázium falán hirdette, hogy itt tanult a nemzet jeles költője, Petőfi Sándor. Egy idő után azonban új táblát készíttettek, s a régi feleslegessé vált. A kőlapot ekkor megfaragták, hogy alkalmassá váljon a káposztás hordóba a savanyításhoz nyomatékul. Később innen is kikerült, s lépcsőként használták valamelyik szolgálati lakás bejáratánál. Itt találta meg Jakus Lajos bácsi, a múzeum alapítója, hozta Pencre a múzeum új büszkeségeként. A táblatöredék teljes szövegét többen próbálták megfejteni, de az eredeti felírás feledésbe merült. A legújabb helytörténeti kutatások során bukkantunk rá a táblaállítás történetére.

Elöltöltős pisztoly

A maroklőfegyverek először Kínában jelentek meg, miután a kínaiak feltalálták a puskaport, ezek inkább kis méretű kézi ágyúk voltak. A pisztoly a 16. századi Európából származik, ahol az első maroklőfegyverek megjelentek. A pisztoly elnevezést 1570-ben a francia pistolet szóból kapta. Az első elöltöltő pisztolyok kanóccal működtek, majd megjelentek a dörzskerekes változatok is.

A bronzkor egy régészeti korszak, a civilizáció fejlődésének azon szakasza, amikor a legtöbbet fejlődött a fémmegmunkálás. A természetes módon felszínre került érctartalmú ásványokból a réz és ón kiolvasztásával, majd ötvözésével állították elő a bronzot. A rezet és bronzot ettől a kortól kezdve módszeresen és széles körben alkalmazták.
A közép-európai bronzkor az i. e. 3. évezred közepétől az i. e. 8. század közepéig tartott. A bronzkor kezdete, egyrészt itt is, akárcsak Nyugat-Európában, a harang alakú edények kultúrája vagy rövidebben a harangedényes kultúra elterjedéséhez köthető.

A penci múzeum bronzkori ládzsahegye a Duna medréből származik. Különleges lelet viszont az a kőből készült lándzsa-öntőminta, amely Rádról, a Bangor-hegyi ásatás során került elő.

Felhasznált forrás:
https://hu.wikipedia.org

Két bögre is látható a penci múzeumban, mely Ferenc József császárhoz kötődik.

I. Ferenc József (németül: Franz Joseph I.); Bécs, 1830. augusztus 18. – Bécs, 1916. november 21.) osztrák császár, magyar és cseh király, az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodója Apja Ferenc Károly főherceg, anyja Wittelsbach Zsófia Friderika főhercegnő volt. 68 éven át uralkodott, ő volt a Habsburg monarchia leghosszabb ideig - 1848. december 2. – 1916. november 21. - regnáló uralkodója.

A penci múzeum gyűjteményében található egyik bögre az ötven éves császári jubileuma alkalmából készült. A bögre felirataként felül a császár jelmondata: „Viribus unitis", azaz „egyesült erővel", alul „cisařovo jubýleum", azaz a „császári jubileum" olvasható. A két oldalon az évszám: 1848 és 1898 található. A két portré között a császári kétfejű sasos címer, felettük a korona látható.

A másik bögrén Ferenc József mellett II. Vilmos német császár látható. II. Vilmos, teljes nevén Friedrich Wilhelm Viktor Albert von Preußen (Potsdam, Németország, 1859. január 27. – Doorn, Hollandia, 1941. június 4.), 1888. június 15. és 1918. november 9. között a Német Birodalom császára és Poroszország királya, a Hohenzollern-ház tagja, Viktória brit királynő unokája volt.

A kettős portrét ábrázoló bögre keletkezésének oka, hogy az első világháborús propaganda kihasznált minden lehetőséget, hogy megjelenjen a leghétköznapibb helyeken is, mint például a kredencek polcain. A formába préselt, szabadkézzel vagy sablon segítségével festett, matricával, illetve levonóképpel és olcsó aranyozással, tömeggyártásban készített edények elsősorban a háborús szövetséget és fegyverbarátságot jelenítették meg.

A penci múzeum Evva-szobájának éke az a szép velencei tükör, amely a Malcomes-kastélyból származik. Ennek kapcsán néztünk utána annak, hogy mitől is különleges egy ilyen, szobadísznek is kiváló tükör.

Jakus Lajos bácsi könyvéből tudjuk, hogy Pencen már 1833-ben határoztak arról, hogy szükség van tűzoltó berendezések vásárlására. A közbirtokosság ülésének jegyzőkönyvében szerepel, hogy „a Helységünknek tűz ellen való bátorsága fennmaradjon, annak következésébe közönséges akarattal vizi puskák és egyéb tűz oltó eszközök vetetődjenek és azok fel osztódjanak, minden Földesúr udvarába és kiválasztott egynehány Gazdáknál is egy légyen, hogy azon tűz erejét, mentül előbb akadáloztassuk.”
Szükség is volt gyakorta arra, hogy ezeket az eszközöket használják. Az 1848-49-es szabadságharc után csendőrlaktanya működött a mai múzeum épületében. 1855-ben a csendőrök palacsintát sütöttek éppen, de valahogy elügyetlenkedték a dolgot, mert leégett az épület nagy része, és vele együtt tizenöt zsúptetős ház a környéken. Tűzvész volt 1899-ben, mikor egy ház esett a lángok áldozatává, s hasonló eset fordult elő 1900-ban, 1907-ben is. 1908-ban szintén leégett egy ház és a Burg is hasonló sorsra jutott tíz épület. 1931-ben tűz gyulladt ki a Vitányi-féle házban, mely akkor postaként működött, de tűzhöz riasztottak mindenkit 1935-ben és rá két évre is. 1937-ben a Malcomes kastélyhoz kellett gyors segítség, 1944 december 6-án pedig a volt katolikus iskola égett. Ezt az oroszok elől menekülő németek gyújtották föl, hogy az ott tárolt élelmiszer és hadianyag ne kerülhessen az ellenség kezére.
A Tűzoltó Egyesület 1936-ban alakult meg Pencen. Minden bizonnyal az ő tűzoltófecskendőjüket láthatjuk ma a múzeum udvarán.
A berendezés gyártója a Köhler cég volt. Mivel 1901-ben a gyárat Rausch Ferenctől (Geittner és Rausch, Budapest, X. felső vaspálya-u. 5. sz) Köhler István megvásárolta és ettől kezdve 1944-ig Köhler István fecskendő szivattyú és tűzoltó felszerelések gyára néven szerepelt. A gyártulajdonos később az Andrássy úti Schossberger féle bérpalotában lakott.
A kézi működtetésű fecskendőket felváltotta a gőzgép, majd a benzinmotoros szivattyúmeghajtás. Hazánkban az első robbanómotorral hajtott fecskendőt, amely még lóvontatású volt, a Köhler tűzoltószer gyár készítette 1901-ben Kassa részére. 1903-ban a fővárosi önkéntesek használtak a világon először gépjárműfecskendőt.
A Köhler utódok 1945-ben elhagyták Magyarországot és Németországban találtak új hazát. A gyárról csak annyit tudtak, hogy 1945-ben államosították.
A mellékelt régi fotókat Rózsa Gyöngyitől kaptuk az alábbi tájékoztatással:

Édesanyám szerint a kép kb. a 60-as években készülhetett.
A bal oldali képen balról jobbra felismert személyek:
- Németh István (Alföldi János féltestvére, jelenleg Rádon lakik)
- Rózsa József (édesapám)
- Bednár Gizella (jelenleg Bp-en lakik)
- Lestyán Mihályné Kiss Erzsébet
- Itáli József (tűzoltó parancsnok, kalapban)

A jobb oldali képen balról jobbra felismert személyek:
- a kocsi mögötti személy nem ismert
- Sluch Dániel
- Rózsa József (édesapám)
- Itáli József (tűzoltó parancsnok, kalapban)

A falu a XVIII. század első felében a vajai Vay-család birtoka. Sorozatunkban a „Rákóczi asztala" címet viselő írásban már szóltunk erről. Vay Ádám kuruc generális hasonló nevezetű fia visszatért a katolikus hitre, ezzel ismét változott a falu élete. (korábban ugyanis Csuda-család vált ki a földesurak sorából azzal, hogy 1595-ben áttért a református hitre. Ez a tény új arculatot adott a településnek, mivel a jobbágyok kötelesek voltak földesuruk hitét követni.)

1770-ben Muslay Gábort találjuk itt birtokosként, kinek a felesége, Anna, Vay Ádám kuruc generális leánya volt. Ezen a réven vált rádi birtokossá a Muslay család.
A múzeum gyűjteményében látható a család XVIII. század elejéről származó vas levelesládája. A család a legféltettebb okleveleit, iratait őrizte benne.

A múzeum régi nyomtatványai között egy igazi különlegességet is találhatunk. A kor szokásai szerint igen hosszú és beszédes kötet címe: Agenda, az az: Egyházi szolgálat-béli okos isteni tisztelet módja. Melyet a' Felsőbbeknek parantsolatjára készített vala, Néhai Tiszteletes Kis Gergely, Sz. Udvarhelyi első Professor, és Tiszteletes és az' Erdély Országi Venerab. R. Superintendentziának Generális nótáriusa.

Most pedig némely hozzá-adásokkal megbővítve, az ezzel élni akaró Szolga Társainak hasznokra, a' maga tulajdon költségén közönségessé tett Szerentsi Nagy István N. Győri Réf. Prédikátor. Győrben. Streibig József betűivel. 1788.

A penci múzeum gyűjteményében található egy első világháborúból származó zászlószalag. A zászló felirata: K. u. K. I. R. 23. A felirat a „Kaiserliche und Königliche Infanterie Regiment 23." rövidítése. Jelentése 23. császári és királyi gyalogezred. A német k. u. k. rövidítés az Osztrák–Magyar Monarchia közös intézményeinek megjelölésére szolgált, megkülönböztetésül Ausztria illetve Magyarország saját intézményeitől. Azt fejezte ki, hogy a közös uralkodó intézménye és személye volt a két birodalomrészt összekötő legfőbb kapocs.

 

Az ezredet 1814-ben alapította Markgraf von Baden. Kiegészítő körzete Zomborban volt. Helyőrségei Budapesten és Zomborban működtek. Az alapításkor az ezred 52%-a volt magyar, 34%-a német, s 14%-a egyéb nemzetiségű. Parancsnoka Wilhelm Edler von Pflanzer ezredes volt. A magyar uniformis meggypiros volt ezüst gombokkal.

A penci múzeum zászlószalagjára az alábbi jelmondat van belehímezve: Magyarok Nagyasszonya légy bátor s vitéz ezredünknek oltalma!

Egy hadi albumból* az is kiderül, hogy a gyalogezred lehetőségeihez képest nagyon jól teljesített, rendszeresek voltak a kitüntetések, az ezeknek szentelt oldalakon ötszáznál is több név szerepel. 1914 augusztusa és 1916 novembere között a 23. gyalogezred katonái 16 arany vitézségi érmet, nagyjából 1500 ezüst és bronz vitézségi érmet, 86 vas érdemkeresztet és 10 német háborús szolgálati érmet kaptak összesen. Az egyes esetek részletes leírásából az derül ki, hogy a huszonhármasok folyamatosan túlerővel szemben harcoltak, a csaták során domináltak a géppuskák, és az sem volt ritka, hogy egy néhány fős raj több száz ellenséges foglyot és fegyvert zsákmányolt.

A 23. gyalogezred hadialbumában az is olvasható, hogy az ezredet sok helyen bevetették. A tűzkeresztségen 1914. augusztus 18-án esett át Sabácnál, Szerbiában. Még augusztusban az orosz harctérre vezényelték őket, ez az időszak a „két galíciai offenzíva" című bekezdés alatt szerepel az albumban. Ezekben a rettenetes harcokban kétszer is komoly visszavonulásra késztette őket az orosz hadsereg, egyszer egészen a magyar határig szorultak vissza a súlyos veszteségeket elszenvedő császári és királyi csapatok.

A huszonhármasok még 1914. novemberben Sziléziába kerültek, itt is az oroszok ellen harcoltak a II. hadsereg kötelékében. Sulmierzice, Korzenice, Turovice mellet ütköztek meg az ellenséggel, az év utolsó csatáját december 27-én vívták Potok mellett. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő hat hét viszonylagos nyugalomban telt.

1915. február vége már a Kárpátokban érte a katonákat, itt mínusz húsz fokos hidegben, méteres hóban harcoltak a mai Lengyelország déli határvidékén. A hadialbum szerint „a kárpáti harcok a legdicsőbb napjai lehetnek az ezrednek". Március 28-án már az akkori Magyarországon, Újszomolnoknál vették ki a részüket az orosz előretörés megfékezésében.

1916 elején Zborow (Zboriv) környékén állomásoznak – hadseregtartalékként.
A Hadkiegészítő emelkedetten, de tényszerűen fogalmaz: „A zombori hadkiegészítő kerület tényleges és tartalékos állományából 10.000 ember követte a legfelső hadúr mozgósítási parancsát: 40% magyar, 40% német, 13% bunyevác és sokác, 7% szerb. (...) A vallás, a nemzetiség és nyelvkülönbség ellenére is mindannyian átérezték a katona legelső kötelességét, amelynek teljesítésére a zombori hadkiegészítő irányította őket a becsület mezejére: harcolni és küzdeni, győzni vagy meghalni Istenért, az Uralkodóért és a hazáért!"

A 23. gyalogezred 1915. július 26-án Kamionka-Sztrumilowánál átkelt a Bug folyón, és „minden ellenséges ellenállás ellenére egész Galicián át orosz földre is eljutott". 1915 telén aztán a huszonhármasok is belekényszerültek abba a lövészárok-háborúba, amiről az első világháború annyira ismert. Zorow-Jezierna környékén „erős állásokban", de „állóharcok mellett telt el az idő egész április, május hóban, az ellenséges front néhol alig ötven lépésre volt", így aztán „napról napra kézigránát harcokat, folyamatos földalatti aknaharcokat, a pokol minden próbáját" kellett megélniük.

*A cs. és kir. 23. gyalogezred Hadi Albuma 1914-1916 - szerkesztette Kun József Jenő |

Felhasznált forrás:
http://index.hu/tudomany/tortenelem/anagyhaboru/

A ványolás az az eljárás, amelynek segítségével a bőrcsizma szárát a csizmadiák a láb formájára nyújtják, ill. hajlítják. A ványolásnál az oldalvarrott csizma szárának benedvesített elejét a láb formájú ványoló deszkán hergelő nevű szerszámmal igazítják a megfelelő alakúra és faszögekkel rögzítik, hogy a láb formáját minél pontosabban megközelítse, a szár torki részét elöl 3–7 ráncba szedik. A századforduló körül divatba jövő hátulvarrott csizmák szára egyetlen nagy darab bőrből készült, amit már sokkal nehezebben lehetett a kívánt formára nyújtani. Ezért szélesebb ványolódeszkákat készítettek és egyre inkább kis, kézi ványológépekkel végezték a ványolást. A gépi ványolóból kivett csizmaszárat egy ideig azonban még a korábban használt ványolódeszkára szögezték. A ványolás szó valószínűleg finnugor eredetű tőből származik, de első előfordulása bőrt ványóló értelemben csak a 17. sz. elejéről ismert.

A csizmadiamesterséggel kapcsolatban két fontos tényt kell tekintetbe venni. Az egyik az, hogy a csizmadia már nem maga készítette bőrből dolgozik (erre csak igen ritkán van példa), bőrkikészítéssel a csizmadia általában már nem foglalkozik. A kordovánt és szattyánt - egykor timsós készítésű felsőbőröket - tímár vagy tobakos készíti, vagy török import, míg a csizma egyéb felsőbőreinek, a talpbőrének készítője általában a tímár vagy a varga volt.

A szódavíz eredetét illetőleg fenntartja magát egy közkeletű hiedelem, miszerint hungarikum, egészen pontosan Jedlik Ányos, a dinamó atyja találta fel. Valójában azonban a brit Joseph Priestley volt az első, aki széndioxiddal vegyített vizet állított elő 1767-ben. Őt a genfi Jacob Schweppe követte a sorban, aki 1813-ban egy hatékony módszert talált fel a szikvíz ipari méretű előállítására. Ám mivel találmányát titokban tartotta, ezért a szóda olcsó és nagy mennyiségben történő gyártásának kérdése továbbra is nyitva maradt. Jedlik volt az, aki kidolgozta a szikvíz Magyarországon való olcsó és hatékony termelését – módszere révén sokkal kisebb a gázveszteség az eljárás folyamán. A szikvizet először gyógyászati célokra alkalmazta: az 1831-32-es kolera alatt a betegeknek enyhülést hozott, és savas kémhatása miatt a járványt sem terjesztette. 1841-ben Jedlik elkészíttette az első, nagy mennyiségű szikvizet termelő berendezést. A szénsavas vizet olcsón, egyszerűen előállító szerkezet gyorsan elterjedt Jedlik találmánya nyomán. Számos kisiparos szakosodott nagy mennyiségű szódavizet előállító berendezésekre, amit a lakosság rendszeres időnként töltethetett fel szódásüvegébe. Ez a szódásüveg üvegtesttel és csatos fémfejjel rendelkezett, a testet sodronyhálóval vették körül, a széttörést kivédendő.

Az elmúlt 200 év szikvíztörténete egybeforr a magyar iparosság történetével, s a magyar történelem is gyönyörűen kirajzolódik mögötte. A szikvízkészítés az 1800-as évek harmadik legnagyobb iparága volt, 4500-5000 szikvízkészítő dolgozott. Még a húsvéti locsolkodás is hozzájárult az elterjedéséhez. Sokan ugyanis szívesebben fogadták a szódával való locsolást, mint a különböző illatosított „otykolontyos" vizekkel.
Vörösmarty 1842. október 5-én írta meg híres versét, amelyből megtudhatjuk, hogy "Fölfelé megy a borban a gyöngy". - Igen ám, de a borban csak akkor megy fölfelé a gyöngy, ha szódavizet vagy ásványvizet öntöttek hozzá. A fröccs születése Fóton történt, Fáy András híres pincéjében. A jelen lévő Jedlik Ányos, a házigazda és a vendégek elképedésére elkészítette a Fáy-birtokon a legelső fröccsöt. Ő azonban, németesen, spriccernek nevezte. Vörösmartynak ez a szó nem tetszett és helyette találta ki a fröccs szót.
A penci múzeum szép, sodronyhálós szódásüvege az 1900-as évek eleji polgári ízlést bemutató Evva szobában található. A szifonfejen felirat található: Hóra Pest 3086.
A háború előtt Landsmann József gyártott Pencen szódát. Lehetett nála vásárolni kis- és nagyüveggel egyaránt. Előbb saját kútjának vizét használta ehhez, később már Cigánkáról és a községi közkútból hordta a vizet hordókban haza. A szódagyártást a legutóbbi időkig Lestyán Dániel folytatta.

Felhasznált források: http://hg.hu/Oláh Zsófia írása
http://spriccer.blogspot.hu/

A kandallók már az őskorban is kialakulóban voltak Az ősember barlangja vagy kunyhója közepén tűzhelyet állított fel, ahol melegedni és sütni is lehetősége volt. A körülbelül 40 cm mély gödröt kövekkel rakta ki, a kunyhó tetején nyílást hagyott ahol a keletkező füst távozhatott. A görög korban a padlófűtés jelent meg, szenes táplálással csövek fűtötték a padlót. A római korban aztán jelentős fejlődés következett be, megjelent a focus, a családi központi tűzhely és a hypocaustum amely a pincében fűtött kemencék hőjét kéményeken keresztül a központi fűtőhelyiségbe terelte, és az e helyiség fölötti szobákat fűtötte.

A valódi értelemben vett kandallók Nyugat-Európában jelentek meg a 13-14. századi kastélyokban, ahol a nyitott kandallók még minimális hőt adtak le a nagy termekben és inkább presztízs értékkel rendelkeztek, mint fűtőértékkel. A középkorban a kandallók nagy formaválasztékban terjedtek el Nyugat-Európában, míg keleten inkább a nagyobb hatásfokkal üzemelő cserépkályhák váltak ismertebbé. A huszadik század végén a kandalló kultúra erős fejlődésnek indult a polgári rétegekben is, az 1970-es évektől kezdték gyártani Franciaországban a zárt öntvény kandalló tűztereket, amelyek a mai napig a legismertebb formáját képezik a kandalló betéteknek.
A penci Jakus Lajos Múzeum szép kandallója Rádról származik. Az ottani Muslay-kastély nappaliját díszítette egykoron. A kandallón – amint az egykoron is mindig dukált – kandallóóra is áll. Az időt már nem mutatja, hiszen szerkezet az elmúlt század során megsérült, de szépségével – mindig is ez volt legfőbb feladata – díszíti a szobát, s kiegészíti a kandalló látványát.

Felhasznált forrás: hu.wikipedia.org

A csizma lehúzását megkönnyítő ferdelapú, kétlábú, alsó végével a földre támaszkodó székecske, amelynek felső széle félkör alakban van kivágva, hogy a csizma sarkát bele lehessen akasztani. Neve vidékenként változik: fakutya, macska.
A penci múzeum gyűjteményében két csizmahúzó található. Az egyik fából készült, s hasonlatos azokhoz, amely az egész országban ismert volt. Minden falusi háztartásban megtalálható volt. A penci – szlovákul még tudó – öregek szerint a helyi neve pahork volt. (Más szlovák településen paholek-nek nevezték.)
A másik csizmahúzó öntöttvasból készült, s egy bogarat formáz. A 19. század második felében készülhetett. 19. század óta ugyanis töretlen népszerűségnek örved ez a típus Európa-szerte, sőt, még Amerikában is. A penci példány a múzeum Evva-szobájában található, az 1900-as évek polgári ízlését szemléltető kiállítótérben.
Az elkészült képek megtekinthetők itt.

A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek a Kr.e. 4. században Nyugat-Magyarország területét is birtokba vették, a 4/3. század fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét meghódították. A kelták nagy létszámú és harcias népe a Rajna-vidékről vándorolt ide és győzelmeit elsősorban vasból készült félelmetes fegyvereinek köszönhette. A Kr.e. 4. század első negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és Rómát is kirabolták, egy évszázaddal később pedig a Balkán elleni sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag régészeti emlékanyaguk a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy mesterségbeli tudásáról tanúskodik. Magyarország területén több helyütt is találhatók a leletegyüttesben az általuk készített és használt kardkötő láncok. Mint arról a szkíta kard bemutatásakor már írtunk, Pencen a Hosszúvölgyben volt kisebb vasolvasztójuk. Az ott előkerült leletek közül származik a úzeum kiállításán látható kardkötő lánc is.

Az elkészült kép megtekinthető itt.

A legrégebbi „korcsolyák” marha vagy ló lábszárcsontból készültek. A régészeti leletek azt mutatják, hogy már a rézkorban is ismert volt az irongázás, azaz használtak ilyen „korcsolyákat”. A csúszó csontok igen hosszú életűek: használták a középkorban is, sőt a néprajzgyűjtők szórványosan még ma is találkoznak ilyenekkel.
Kezdetleges változata megmunkálás nélkül szolgált korcsolyázásra. Két csontot a jégre fektetnek, ráállnak, de nem kötözik hozzá a lábhoz. Megfelelő test- és lábtartás esetén az ironga a lábbeli alatt marad a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán. Az irongázó, hogy mozgásba lendüljön, egy szöges, hegyes bottal (gusztony, csáklyás pálca) döfködi a jeget beroggyantott térdei között. Mivel lábait nem emelheti fel, a korcsolyázás nyílegyenes vonalban történik, s az egymás előli kitérésre sincs mód.
Az ironga másik, fejlettebb formai változata két végén fúrt lyukkal és kötőfékkel készül, s szorosan a lábbelire erősíthető. A 20. sz. első évtizedeiben ez még sok Tisza menti településen volt használatos, ismeretes Ungból, a Székelyföldről és szórványosan a nyelvterület más pontjairól is.
A penci múzeum átfúrt őskori csontkorcsolyái Rádról származnak. Kövesdi János telkén kerültek elő.

Az elkészült képek megtekinthetők itt.

Két török jatagán A jatagán, más néven yatagan vagy yataghan (törökül: yatağan török kard, melyet a 16.–19. században használtak, és az európaiak török kardként ismertek. Az Oszmán Birodalom befolyásának köszönhetően nem csak Törökországban, de a Balkánon is elterjedt fegyver volt. Az egyélű penge 60–80 centiméter hosszú, kétszeresen hajlított. A markolat, melyen két kis fül található, fából, elefántcsontból, ezüstből készült. A hüvelybe csúsztatott kardot viselőik (leginkább a janicsárok és más gyalogos katonák) a derekukra kötött selyemövbe dugva hordták.
Az egyik legszebb yatagannak azt a kardot tartják, mely II. Szulejmán szultán számára készült 1526 körül, és melyet a Topkapi palotában őriznek ma is. A markolatot elefántcsontból faragták és arannyal díszítették. A penge hátoldalán egyedülálló módon a készítő kovács neve is szerepel: Ahmed Tekelü.
A penci múzeum két jatagánja az Egykori Evva-gyűjteményből származik. Az egyik csont, a másik fémmarkolatú. Mindkettő színes köberakással van díszítve. A csontmarkolatú handzsár finom veretű motívuma rásimul a kardpengére. A pengében korabeli török felirat látható.

Az elkészült képek megtekinthetők itt.

A karikás, rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl, egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik.
A penci múzeum karikás ostorát berakásos technikával díszítette készítője. A gazdagon díszített nyélen láthatunk Virágmotívumot, feszületet, puskát, pipát, bárdot, kisbaltát, kést, valamint készítője, vagy tulajdonosa T A monogramját. A nyelet sallang ékesíti. Egykori tulajdonosának minden bizonnyal féltve őrzött büszkeségei közé tartozott ez a szép ostor.

Az elkészült képek megtekinthetők itt.

Felhasznált forrás: Magyar Néprajzi Lexikon szócikke

Ez évben emlékezünk az első világháború kitörésének századik évfordulójára. A penci múzeum állandó kiállításán található egy faragvány, amely Isonzóban készült. A csaták szünetében faragtak hasonlókat a katonák.
Az isonzói csaták az első világháborúban zajlottak le az Isonzó folyónál, a mai Szlovénia és Olaszország területén, az olasz fronton az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország illetve Olaszország csapatai között. Olaszország 1915. május 23-án hadat üzenet az Osztrák–Magyar Monarchiának. Olaszország célja az volt, hogy mélyen benyomuljon azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény garantál Olaszország számára. Az olasz támadás egyik fő iránya a Júliai-Alpok és az Isonzó folyó volt. Az olasz haditervek szerint az Isonzó felé támadó olasz hadsereg a folyó átlépése után két részre oszlik, az egyik hadtest folytatja útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre vonul, Trieszt és az isztriai-partvidék irányába. Az olasz támadás 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia a keleti frontról és a Balkánról csapatokat küldött a térségbe.
Az isonzói csaták (összesen tizenkét csata volt) az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott, viszonylag kis területen, nagy létszámú hadseregek csaptak össze, mely csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, mely 1917-ig tartott, amikor a Caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai előrenyomultak Olaszországba. Az isonzói csaták során 1.100.000 olasz katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg, a Monarchia vesztesége ennek csupán a fele volt, kb. 500.000 katona halt meg, vagy tünt el. Olaszországnak több mint 480.000 katonája esett el az első világháború során, ezek döntő része az isonzói csaták során. A háború után az Isonzó völgye Olaszországhoz került, az Isonzó mentén kiépített védművek, lövészárkok mind a mai napig megmaradtak.

Az elkészült képek megtekinthetők itt.

Felhasznált forrás: http://hu.wikipedia.org

A citera magyar népi húros hangszer, amelyet pengetéssel szólaltatnak meg. Játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú. A citerafélék családjába tartozó hangszerek a világ szinte minden táján megtalálhatóak, gyakran egymástól nagymértékben eltérő méretű és formájú hangszerek tartoznak ide. A citerák fontos közös jellemzője, hogy a húrok a hangszertest felett húzódnak végig, nyakuk nincsen.
A honfoglaláskori magyarok már magukkal hozták. De ez a hangszer még sokban különbözött mai utódjától: az egyetlen közös pont az volt, hogy mindkettő húros hangszer. Anonymus a Gesta Hungarorumban is beszél róla, citharédi néven megemlítve, Árpád vezér udvarából. A Közép-Ázsiai rokon népek (osztjákok, vogulok) még ezer évvel később is dalaikat citeraszerű dombrával kísérik. Az 1300-as évektől kezdve személynevekben gyakran felbukkan (Cziterás), és oklevelekben is megemlítik (cituár, zedoária, zwitter, zitwer, chituár).
A magyar citera zömében mixolid hangsorú, kvintelő hangszer. Transzponálás nélkül harmonikusan szól rajta a C-dúr, d-dór, e-frig, g-mixolid típusú dallam. A kísérőhúrok nélkül szinte bármi lejátszható rajta. A ma leggyakrabban elterjedt változat a "Dunántúli hasas" és az "Alföldi kölyökfejes" citeratípus keveréke.
A penci múzeum néprajzi gyűjteményében két citera található. Az egyik hangszer – a „hasas” - Keszegről származik, s Paulovits Gyula készítette az 1940-es években. A másik Pencen készült, s Reisz József keze munkáját dicséri.

Felhasznált forrás: A Wikipédia szócikke

 

A Meerschaum (víztartalmú magnézium szilikát) ásványi anyag, melyet főként a közép-törökországi Eskişehir városa körül termelnek ki. Az anyag nagyon jól tűri a magas hőmérsékletet, s ráadásul nagyon jól és könnyen faragható. A "Meerschaum" szó németül „tajtékot” jelent, mely a kő természetes hófehér színére és meglepően kis tömegére utal. A tajtékpipa a pipázás során magába szívja a dohány alkotóelemeit, és színe fokozatosan aranybarnává, olykor meggybordóvá változik. A saját füstjében pácolódik meg. A régi, jól bejáratott tajtékpipákat különleges színük miatt nagyra értékelik. Azt mondják, hogy aki egy tajtékpipát ilyen szép színűre szívott, az már igencsak okos, nyugodt ember lehet. Bizonyára rengeteg időt töltött el került a pipázással, így volt ideje megfontolni a világ dolgait. A monda szerint az Esterházy hercegek birtokán élt egy Kovács Károly nevű ügyes budai suszter, valamikor az 1700-as években, ki ezermester nagy pipázó hírében állt. A herceg, aki ajándékba kapott egy nagy tajtéktömböt, azzal bízta meg, hogy faragjon belőle egy sakk-készletet. Mivel kimaradt egy szép darab, s a suszter pipás ember volt, gondolt egy merészet, s míves pipát metszett belőle. A pipa annyira szépre sikeredett, hogy elhatározta, a hercegnek ajándékozza, aki a megfelelő körökben büszkélkedett el vele, ezzel pedig egy csapásra divatba hozta a tajtékpipát. A monda még arról is szólt, hogy ezután Kovács felhagyott a cipész mesterséggel és tajtékpipa készítésből élt. Sorozatunkban a penci múzeum gyűjteményéből mutatunk be két pipát. A belefaragott évszámok szerint az egyik – mely egy vágtató lovat ábrázol - 1818-ban, a másik 1821-ben készült. Ez utóbbira egy futó kutyát (vagy farkast?) faragott reá az alkotója.

A penci múzeum kőtárának legérdekesebb darabjai a kisépület falába vannak beépítve. A legtöbb kőfaragvány a csővári várból származik. Ezek sorában találunk egy méretes kőlapot, mely egykoron a vár nagytornyának lépcsője, vagy könyöklője lehetett. A kőlapba egy klasszikus malomjáték-rajzolatot véstek bele a vár egykori lakói. Ezek szerint a várlakók – lehettek törökök, vagy magyarok is – e játékkal múlatták az időt.

A malomjáték ókori eredetű, talán már 5000 éves. Legősibb változata a 3x3-as négyzet alakú játékmező (egyszerű malom). A kettős malom története az ókori Egyiptomban legalább a XIX. dinasztiáig, pontosabban I. Ramszesz uralkodásáig (i.e. 1400 és 1366 között) vezethető vissza, amint azt az Újbirodalom egy thébai szentélyének padlóburkolatára vésett malomjáték bizonyítja. Európában a kettős változat terjedt el, feltehetően a középkori diákság játékain keresztül.

Nem véletlen, hogy a malomjátékok szinte a gyermekkor első stratégiai pozíciójátékai. Egyszerű, szabályai gyorsan megtanulhatók, nem igényel különösebb felszerelést: akár porba, vagy papírlapra – vagy mint leletünk mutatja, kőre – rajzolt játékmezőn játszható. A „korongok" lehetnek kétféle, sötét és világos színű kavicsok, gombok, szemtermések, stb. Nem a penci rajzolat az egyetlen, amelyet a korai századokból ismerünk.

Nagy Károlynak az aacheni székesegyházban látható egy szép trónusa. A trónus anyaga márvány, ilyen kőanyag a távolabbi környéken sem ismeretes. Régi vita az, hogy honnan került oda a kőanyag, illetve, hogy az egész trónszéket szállították-e oda Rómából, Bizáncból vagy a Szentföldről, hiszen Nagy Károly a római császárok utódjának tekintette magát. Így az első kérdés az, hogy a kőanyagot elsődlegesen e célból fejtették és alakították ki, vagy pedig másodlagosan használták fel. Ennek eldöntésére egy megfigyelés segítségünkre lehet. A trón kőlapokból áll. A jobb oldali oldallemezt megfigyelve megállapítható, hogy abba is egy malomjáték hálózata van belekarcolva

Hasonló kőbe karcolt malomjáték maradt ránk a Somogy megyei Kereki várából, s ismerünk egy malomábrázolást III. Béla palotájából, Esztergomból. Az első pataki várat a tatárjárás után építették a Sátoraljaújhely melletti várhegyen. A pataki erdőispánság központjaként a magaslati pontról ellenőrzés alatt lehetett tartani a hegyvonulat tövében elterülő síkságot. Itt is találtak olyan kőlapot, amelybe egy malom-játék körvonalait karcolták. Öt-hatszáz évvel ezelőtt ezen játszottak a vár lakói.

A hónap műtárgya sorozatban az előző hónapban a bálványpréseket mutattuk be. Most a borsajtók másik fő típusát, a csavar elve alapján működő középorsós sajtót mutatjuk be. Táji elnevezései: sató, satu, sotó, sutu. A középorsós borsajtók vázát egy hasábforma talpba ácsolt két függőleges oldalgerenda alkotja, amelyeket fent egy vastag kötőgerenda, bálvány kapcsol össze. Ebbe illeszkedik az orsó vagy csavar, amelyet a csavarfejen keresztüldugott rúd segítségével lehet lejjebb és feljebb csavarni. A talpon helyezkedik el a lécekből összeállított, négyszegletes kosár, amelyben a sajtolandó szőlő van. A tetejére helyezett papra nehezedik a csavar szorító ereje. A kötőgerenda, amelyben a csavar le-fel jár, átfordítható, hogy a törköly ki- és berakásakor a csavarfej ne akadályozza a munkát.

A penci múzeumunk gyűjteményében két ilyen szőlőprési található. Az egyik ezek közül Dr. Major László penci szőlészetébe van kihelyezve. A penci bor régi hírnevét feléleszteni kívánó kiváló borász szakember szépen felújíttatta a prést. Utánajárt eredetének is. Egy kis réztábla jelzi, hogy ez a szőlőprés 1841 és 1872 között készült Pesten Röck István Gépgyára és Köleskása Malma nevű üzemében. A cég a későbbiekben Röck István Gép- Gőzkazán Gyára és Vasöntödéje néven működött.

Ki is volt a prés gyártója? Csonka Jánosnak, akinek kezdeti motorgyártással, illetve motoros háromkerekűekkel kapcsolatos kísérleteit a Ganz Gépgyár támogatta, 1901 után új partnert kellett keresnie.S ekkor talált rá Röck Istvánra, a Röck István Gép- Gőzkazán Gyára és Vasöntöde ambíciózus vezetőjére. A Röck család még a XIX. század elején szita- és kaszakészítéssel kezdte ipari tevékenységét, amely a század végére öntödével és egyéb berendezésekkel felszerelt hatalmas iparvállalattá fejlődött. Időközben a Röck cég úgy döntött, hogy megpróbálja a német Lloyd gyár liszensze alapján üzemét normál túrakocsikra is kiterjeszteni. El is készült néhány darab, amelyek közül egy részt vett az 1909-es Henrik porosz herceg által szponzorált nemzetközi túraúton. Egy 1921-es kimutatás szerint összesen négy Röck személygépkocsi és ötvenegy teherautó készült el.

 

A bálványprések fából készült sajtoló szerkezetek, amellyel szüretkor a szőlő levét kiszorítják. A legnagyobb méretű az egykarú emelő elve alapján, gerendával és csavarral működő bálványos prés vagy régős prés (Baumpress). Tájnyelvi alakjai: prős, pörös, peres. Lényeges szerkezeti eleme egy 3–4 m hosszúságú, vízszintesen elhelyezkedő gerenda (főfa, bálvány). Ennek egyik végét rögzítik, a másikon többnyire beleerősített, súllyal terhelt orsó van, amelynek segítségével szabályozható, egyenletesen működő nyomóerőt fejt ki. Az összezúzott szőlő a gerenda alatt elhelyezkedő melencében, présaljban levő garatban vagy törkölyös ládában van. Ennek tetejére deszkalapot (asztal) helyeznek, amelyre a papnak nevezett rövid, vastag gerendák kerülnek. A nagygerenda nyomása a papra nehezedik, s ezáltal sajtolódik ki a törkölyládában levő szőlő. A szőlőlé a többnyire kőből faragott tálcáról folyik annak kiöntő nyílásán át a kádba. Ezt a nyílás nevezik sok helyütt a „Jeruzsálem kapujának". A dal is úgy tartja:

Jeruzsálem kapujában foly a bor, foly a bor,
Kár annak minden cseppje, ha elfoly, ha elfoly!
Gyere pajtás, tartsunk oda poharat, poharat,
Itassuk meg ezt a szomjas madarat, madarat!

Tekintettel a bálványos borsajtók nagy méretére, itt a présház ezek méretéhez igazodott. Egyes adatok szerint a Ny-Dunántúlon gyakran a már meglevő borsajtó fölé építették a présházat. A bálványos borsajtók különböző változatainak (gúzsos, garatos, kősúlyos, láncos, medveprés) a Kárpát-medencében két fő elterjedési területe van. Az egyik a Ny-Dunántúl (Sopron m., Vas m., Veszprém m., Zala m.), a másik Erdély (Küküllő mente, szász városok, Szilágyság). A közbülső területeken szórványosan szintén előfordul.

A bálványprésnek két igen szép, hatalmas példánya is található a penci Jakus Lajos Múzeumban. A legnagyobbnak a főgerendája öt és fél méter hosszúságú és negyven centiméter vastag. A feliratán olvasható „Durch Johann Heinnisch gemach in Szendehely december 1823 Jahr". A hatalmas mestermunkát tehát Szendehelyen készítette faragója 1823-ban. A mester még arra is gondolt, hogy virágmotívumokkal díszítse a prés főgerendáját. A bálványprés „fiatalabb" társa is 1860-ból származik.

A Magyar Néprajzi Lexikon szócikkének felhasználásával

Magyarországon az asztalos által készített menyasszonyi láda legáltalánosabb elnevezése; a 19. sz. első felében tűnt fel a Dunántúlon. A tulipán-motívum, akárcsak Dél-Németország, Svájc vagy Ausztria területén, Magyarországon is már a 17. században gyakori a festőasztalosok munkáin, s a 18. sz. második felétől egyes dunántúli műhelyek bútorain - főleg a ládákon - kapott főszerepet.

A magyar hagyományban a menyasszony kelengyéjét gyűjtő ládája, melyet tulipános virágmintákkal díszítettek. Amikor a leány eladósorba került, apja megcsináltatta vagy megvette a tulipános ládáját, a leány pedig anyjával elkezdte szőni, varrni a kelengyéjét, melyet e ládában gyűjtött. A lakodalmas menetben külön szekéren vitték, s bemutatták a falu közösségének. Az új asszony környezetében a tulipános láda volt az egyéni jogainak a jelképe

A tulipános láda kifejezés terjedését az segítette elő, hogy a „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak" c. műdalt (1846), melyben a „Fölteszik a tulipános ládámat ..." kezdetű sor is szerepel, Szigligeti Ede beillesztette A csikós c. népszínművébe (1847). Ezzel a tulipános láda megjelölés az ország oly vidékein is meghonosodott, ahol a bútorfestésben nem volt szokás tulipánt alkalmazni.

 

Az ácsolt láda fejszével hasított deszkából, ácsmunka módjára szerkesztett láda. Felépítésére jellemző, hogy vízszintes deszkáit négy sarokpillér fogja össze. A vastagabb hosszanti élükön hornyolóval kiárkolt deszkák zsindelyszerűen egymásba kapcsolódnak. A fedél gyakran háztető alakú vagy domború, és a hátsó ládafalból kinyúló facsapon forog. Az ácsolt láda felépítésében és általában díszítésében, elnevezésében is antik mediterrán eredetű, kialakult formájában az időszámításunk előtti 2. évezredtől ismert. Elsősorban Európában terjedt el, eredetileg mint ruhás láda és koporsó, majd az ezredforduló tájától gabona tárolására is használták. Az ácsolt ládák legáltalánosabb díszítésmódja Európa nyugati felében az ékrovás, Itáliában és attól keletre a vésett díszítés, mértanias díszítés s néha vörös-fekete festés. Az ácsolt ládát a magyarok valószínűleg szláv közvetítéssel ismerték meg a honfoglalás után. Eredeti magyar neve, mely népi használatban máig megmaradt, a szekrény (szökröny, szekriny stb.), a latin scrinium származéka. A rendszerint dísztelen, általában nagyméretű gabona- és liszttartó, ill. a másodlagosan erre alkalmazott ácsolt láda neve Észak- és Kelet-Magyarországon szuszék, a magyarországi műkereskedelemben ez a megnevezés gyökeresedett meg az ácsolt ládára. A magyar parasztságnál az ácsolt láda a 14. századra országosan elterjedt, vásárokon is árusították s ekkorra már helyi változatok is kialakultak. A 14–16. századból eredeti példányai is maradtak fenn erdélyi falusi templomerődökben (templomi ládák), részben vésett, geometrikus s részben hivatásos festőktől származó figurális és indás ornamentikával. A háziipari készítőfaluk fenntartották a vésett díszítést. A mértanias díszítőelemek közt növényi motívum csak későn, főként a 19. század második felében jelentkezik.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Nemzetünk nagy költője, Petőfi Sándor négy alkalommal is ellátogatott Pencre. Itt élt anyai nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársa: Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jött Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezik Selmecről, diáktársai Kosztolányi Endre és Osztroluczky János társaságában.

1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett.
Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Ekkor Horváth Károly és Dlhányi Zsigmond barátaival gyalogolt Pencre Gödöllőről. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondolt, amikor a Sovány ősz c. versét írja.

A költő látogatásának emlékére 1926-ban emléktáblát avattak. Az avatáson jelen volt többek között Rákosi Jenő író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, a főrendiház tagja, Lampérth Géza író, a Petőfi Társaság főtitkára és Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, könyvtáros, a kolozsvári és a budapesti Egyetemi Könyvtár igazgatója is. A településen, az említett tábla utódán kívül még két tábla hirdeti büszkén a nagy költő penci látogatásainak emlékét.

A múzeum előtt álló Petőfi-emlékoszlop eredetileg Pest és Nógrád megye határán állt határjelző kőként. Új helyére 1973-ban került. A rajta lévő Petőfi-dombormű alkotója Németh Kálmán szobrászművész, restaurátorvolt, ki 1903. október 11-én született Podolinban.

A trianoni békeszerződés után a művész családja előbb Ceglédre, majd Fót-Kisalagra költözött. 1922 és 1923 között az Iparművészeti Iskola díszítőszobrász szakának növendékeként folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára is. 1929-ben a Nemzeti Szalon Tavaszi tárlatán állították ki először művét: Férfifej című alkotását. 1947-ben a Szépművészeti Múzeum megbízta a középkori és a barokk szobrok restaurálásával, melyek a háború alatt súlyos károkat szenvedtek. Több mint húsz éven át dolgozott e munkakörben. 1962–1965 között iskolát hozott létre a jövő restaurátorainak, ő fektette le a restaurátorképzés alapjait Magyarországon. 1978-ban a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend ezüst fokozatát adományozta neki. 1979. április 27-én halt meg.

Az aratókoszorút rendszerint az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján fonták az aratók búzakalászból. Elkészítése rendszerint a marokszedő feladata volot. Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja is van. A gazda megköszönte az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelték az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztották, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.

A környékünkön az aratókoszorú fő eleme egy hat lapból álló házikóforma. Erre kötik rá a színes szalagokkal, szalmacsigákkal díszített szalagokat.

A költő négy alkalommal látogatott Pencre. Itt élt nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársai: Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jön Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezett Selmecről, Kosztolányi Endre és Osztroluczky János társaságában. Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondol, amikor a Sovány ősz c. versét írja. A múzeum "Petőfi szobája" a négy település hírességeit is bemutatja. A gyűjtemény büszkesége egy Petőfi-relikvia: a költő Koltón használt dohányszitája.

Petőfi házasságkötése után másfél hónapot töltött Teleki Sándor kastélyában, Koltón. Az általa gyakran használt pipa és a dohányszita ott feküdt az asztalán. Ezt bizonyítja a szitán olvasható felirat, a költő egyik levele és verse: "a pipa és e szita Petőfi asztalán állt. Kaptam az öreg grófnétól egy pipával 1892 Ferge Sándor"

A penci múzeum udvarán található egy kőasztal, melynél - legalábbis a legenda szerint - Rákóczi ült a romhányi csata előtt. Mint minden legendának, van ennek is némi valós alapja, aminek következtében akár igaz is lehet a történet. Az asztal ugyanis Rádról származik, s már a Rákóczi szabadságharc korában ott díszelgett Vay család kastélyának udvarán.

Rád falu a XVIII. század első felében a Vay család birtoka volt. Vay Ádám kuruc generális hasonló nevezetű fia visszatért a katolikus hitre, ezzel együtt megváltozott a falu élete is. 1770-ben Muslay Gábor volt a földesura, kinek a felesége, Anna, Vay Ádám kuruc generális leánya volt. Ezen a réven vált rádi birtokossá a Muslay család.

Vaj Ádám vajai síremlékének felirata szerint ő volt "II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvari marsallja, Munkács várának s jászok és kúnoknak főkapitánya, a franczia Szent-Lajos rend lovagja. Szül. 1657. május 14-én Vaján, meghalt 1719. január 31-én Lengyelországban Danczkán önkéntes számkivetésben, az igaz hűség örök mintaképe." Vay Ádám 1711-ben követte a fejedelmet Lengyelországba. Mivel betegeskedése miatt nem mehetett Rákóczival Franciaországba, 1712-ben családjával együtt Danzigban telepedett le. Itt fejezte be sok küzdelemmel, megpróbáltatással, szenvedéssel teli életét. Hamvait 1906-ban szállították haza.

Evva Lajos színházigazgató, író, műfordító Kétfegyverneken született 1851. augusztus 17-én. 1870-ben Budapesten tanári oklevelet szerzett. 1871-től a Nemzeti Múzeum könyvtárában dolgozott, és a Reform című lapban zenei szakcikkeket publikált. 1875-től a Népszínház munkatársa, 1881–1897 között igazgatója volt. Blaha Lujza mellett ekkor nőtt fel az első vonalba Hegyi Aranka, Pálmai Ilka és Küry Klára, s aratta nagy sikereit Kassai Vidor és Szirmai Imre. 1896-ban megszervezte a Magyar Színház Rt-ot, melynek először 1898-ig, majd 1906-ban ismét elnöke lett. 1897-ben a Magyar Színház alapító tagja volt. 66 eredeti népszínművet mutatott be. Scribe két regényén kívül sok színdarabot fordított, zenetörténeti cikkeket, színibírálatokat írt. 1900-ban vásárolta meg a penci kastélyt, melyet ma iskolának használnak. Megérkezvén Pencre a helyi közéletben is vezető szerepet játszott. Budapesten hunyt el 1912. október 2-án.

Múzeumunk büszkesége az a szépen faragott tálalószekrény, amely a kastélyból maradt meg. Sokáig az iskolában használták, majd innen került át a múzeum "Evva-szobájába".

Kelta urnák a csővári sportpályánál feltárt temetőből

 

Ha a keltákról hallunk, manapság azonnal, az ír népzene, vagy az ír kocsmák, a pubok jutnak eszünkbe. Kelták azonban, nem csak a Brit-szigeteken éltek a bronz és vaskorban, hanem jóformán, egész Európa területén, Ibériában (Spanyolország), a mai Franciaországban, és hazánkban is! A kelták, kiterjedt kereskedelmet folytattak, bronz, vasáruikkal (fegyverek) arany ékszerekkel, sóval, mely kereskedelmi útvonal két fő ága közül az egyik a mai Olaszország, Franciaország, dél-Németország, Anglia volt, a másik ága Magyarország, Lengyelország, Csehország, észak-Németország, Skandináv-félsziget volt. A bronzmegmunkálás bizonyítéka hazánkban, a nagyszámú feltárt bronzöntőműhelyek.

A külföldi, legismertebb európai kelta lelőhely Hallstatt, melynek lakosai már az őskorban nagy sókereskedést folytattak észak-Olaszországgal.

A szkíták az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovas nomád nép volt. Az i. e. 7. századtól – amikor a valószínűleg rokon, általuk elűzött kimmerek helyére települtek – a Fekete-tengertől északra a Duna és a Don közötti sztyeppe volt a szállásterületük, amit az i. e. 3. században az ugyancsak rokon szarmaták foglaltak el tőlük. A Donon túl mellettük a sztyeppén a szarmaták, a Kaszpi-tengeren túl pedig a szakák, szogdok és más turáni népek éltek az ő idejükben.

A „szkíták" nevet a történelem során sok népre ráaggatták. Már Hérodotosz megállapítja, hogy a görögök minden sztyeppei népet „szkítáknak", a perzsák pedig ugyanezeket mind „szakák"-nak hívják. A perzsák ugyanekkor tudták, hogy különféle szakák vannak, ők négy csoportjukat különböztették meg, ezek közül a sakā tayary paradraya („szakák, akik a tengeren túl élnek") a Fekete-tenger északi partján élő szkíták.

Kr. e. 7. század végén a szkíták elfoglalták az kelet-európai sztyeppvidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr. e. 6. század folyamán az ugyancsak iráni eredetű szarmata és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve hatalmukat.

A vaskor (ie. VI. sz.) idején Penc területén is megtelepszenek a szkíták. A Kárpát-medencében először itt élő lovas nomád nép ez. Edényeiket már korongon készítik. Pencen a Hosszúvölgyben kisebb vasolvasztójuk volt. A fémfeldolgozó műhely maradványai közt találtak egy 6,5 cm hosszú fújtatócsövet is. A Felsőpenci utca helyén és a Bok-hegy oldalában telepük, valahol a közelben pedig temetőjük volt. Pencről származik az egyik legkiemelkedőbb leletük egy szkíta kard. Patay Pál régész találta meg az 1958-ban végzett ásatása során. A penci múzeumban most ennek másolata látható.

A jellegzetesen szkíta fegyverformák közé tartoznak a rövid vastőrök, kardok. Közöttük olyan darabok is vannak, amelyek agancsból faragott, vagy bronzból öntött markolatának végét szkíta állatstílusban ragadozó madár-, illetve sasfejalakúra alakították.

A Penci Jakus Lajos Cserhátalja Falumúzeum régi kiadványai közt egy érdekes könyvre bukkanhatunk. Az 1822-ben megjelent könyv a kor szokásának megfelelően meglehetősen hosszú, bőbeszédű címmel rendelkezik: "Régi és újabb Kalendáriumokról, a Napforgása, és Hóld járása szerént való Esztendőkről, a' Húsvét és egyéb Innepeknek, és a' Hóld idejének is időről időre 4100-dik Esztendőkig való kicalculálása, vagy megtudása módjáról készült rövid jegyzések. Írta Karap Péter, a Nemes Hajdú Kerületnek Tábla-Bírája. Debreczenbenn nyomtattatott Tóth Ferencz által 1822."

A szerzőről, Karap Péterről Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái címűművében az alábbiakat olvashatjuk: Karap Péterről (Hadháza, Hajdú vármegye, 1753. szeptember 26. – Hajdúböszörmény, 1826. július 11.) megyei főügyész és hajdúkerületi táblabíró. Debrecenben járta iskoláit és 1775. április 27-én lépett az ottani református főiskola felsőbb osztályába. 1777. március 18-án a geszti rektorságból visszajött Debrecenbe s ismét itt folytatta tanulmányait. 1779. március 9-től 1782. március 12-ig Szóváton (Hajdú vármegye) volt rektor. Ezután Bécsbe ment tanulni és ismereteit gyarapítani. Miután tanulását elvégezte, előbb Hadházán, azután Szoboszlón, utóbb Hajdúböszörményben volt városi jegyző. 1793-ban a Hajdúkerület tiszti főügyésze lett, mely hivatalát 30 évig viselte; utoljára mint hajdú kerületi főtanácsbíró nyugalomban élt.

Nem véletlenül választottuk december hónaphoz a múzeum gyűjteményéből a dudát bemutatni a sorozatunkban. Egykoron ugyanis gyakorta felhangzott a dudaszó a templomokban is, hogy a karácsonyi misén így hangozzanak el az ünnepi dallamok.

A dudának számos elnevezése ismert: gajd, tömlősíp, bőrduda, kutyaduda, kecskeduda. Fő részei: a birka-, kecske- vagy kutyabőrből készült tömlő, a dudafej, a kettős síp, a bordó és az emlő, ill. fújtató. A fából faragott dudafej kecske-, kos- vagy emberfej formájú. A duda dallam- és kontrasípjának hangja leginkább az oboáéhoz hasonlít, de annál élesebb; a bordó hangja pedig leginkább a fagottra emlékeztet. Régebbi országos népszerűségét bizonyítja a rengeteg dudanóta. Ezek általában közönséges páros ütemű, tánctempójú népdalok. Dudálni felnőtt férfiak szoktak, nők soha. A hangszer művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok. A szegényebb néprétegek – zsellérek, cselédek, kubikosok, pásztorok – között az 1900-as évek elején még lakodalmak, farsangi táncok is voltak dudával. Térségünkben a közeli Tereskén él az utolsó dudás. Pál István, a 94 éves pásztorember vendégünk volt a múzeum megnyitásakor.

A múzeum dudája Acsáról származik. Egykori tulajdonosa az idősebb Sebjan Mihály, ki a Prónayak kanásza volt. Sok szép dallamot ismert, de gyűjtöttek tőle történeteket is Sisa Pistáról, a környék ismert betyárjáról is.

Acsán mindig is népszerű volt a dudazene. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy még egy legenda is ismert Acsa történetéből e hangszerre vonatkozóan. 1864-ben a falu jegyzője összeírta a falu határának földrajzi neveit. A felsorolásban találjuk a Gajdos dolina elnevezést „melly a' nép monda után nevét onnan nyerte volna hogy ott kisértettkép egy dudás éjjelenként mindig dudált s igy dudás völgynek neveztetett el."

A kandallót Sikorski Tádé, Zsolnay Vilmos lengyel származású építész veje tervezte, aki 1883-tól a Zsolnay gyár tervezője, később a kerámia osztály vezetője lett. A cserépkályhagyártást 1885-ben kezdték, ez a terv az 1880-as évek végén született.

A kandalló szerepel a gyár által kiadott, "Majolika kályhák mintakönyve" című áruminta katalógusban, amely évszám nélkül, 1910 körül jelent meg. 71-es oldal, Nr. 100. "Renaissance kandalló-kályha" megnevezéssel.

A penci kályha a katalógusban szereplőnél egy figurálisan díszített oromzat elemmel gazdagabb. A Zsolnay gyárban ugyanis az volt a szokás, hogy az építészeti kerámiák esetében (homlokzatdíszítő elemek, kerti díszkutak is) az ajánlatban szereplő elemeket a megrendelő igényei szerint variálták.

A díszítés tekintetében elmondható, hogy a kályhán látható figuráknak önálló ikonográfiai tartalma nincs, csupán dekoratív szerepet töltenek be. Ez nem zárja ki, hogy pl. a nem neoreneszánsz, hanem kortárs viseletben szereplő férfi portréknak ne lettek volna modelljei, de erre vonatkozó adatunk nincs, és a cél semmiképpen sem konkrét személyek megjelenítése volt.

A kályha minden bizonnyal 1900-ban került Evva Lajos penci kastélyába, a mai iskolába. Az iskola államosítása után a kályha sorsa is kalandos volt. Egy ideig még használták az intézményben, majd lebontották. Megpróbálkoztak két kályhát is építeni belőle a szolgálati lakásokba, de így nem vált be igazán. Ezt követően, mint használhatatlan, felesleges lomot kidobták és elásták. Szabályszerű ásatás során került ismét felszínre Jakus Lajos irányításával, hogy aztán a múzeum büszkeségeként fogadja a látogatók ámuló csodálatát.